|
A HASTÁNC NAPJAINKBAN
Az ORIENTÁLIS - vagy más néven HAS-TÁNC a máig fennmaradt, legősibb táncok egyike. Eredetileg papnők táncolták termékenységi szertartásokon (a Föld és a Nő termékenysége analóg), illetve termékenységgel kapcsolatos ünnepeken (házasságkötés, várandósság, szülés). Az ősi termékenységi táncot, mely később "népi tánccá"alakult, majd külön művészeti ággá, színpadi műfajjá fejlődött, Perzsia, Egyiptom, India térségéből származtatják, de színes és misztikus történetében a görög, a török, a szíriai, az indiai és cigánykultúráknak is része volt - az (elsősorban) arab kultúrában ma is élő jelenség.
A köztudatban csábító, erotikus eszközként él, de igazából elsősorban a szabad önkifejezés eszköze. A hastánc egyaránt formálja a táncos testét és lelkét: női szépséget, termékenységet hangsúlyozó mozdulatai hatnak a lélek harmóniájára, elősegítik a szunnyadó női energiák feléledését. Ahogy hatására a test és a lélek szépül, úgy szebbnek látjuk a világot is.
Ősi, női energiákat közvetítő erejénél fogva női önbizalmunk növekszik, a kisugárzásunk fokozódik. Növeli a hasizmok feszességét, a test hajlékonyságát, lazítja az ízületeket, segít szülés után visszanyerni a hasizmok régi tónusát, erősíti a méhet és a gátizomzatot, valamint a hát- és gerincoszlop menti izmokat, növeli a csípő rugalmasságát, és olyan izmokat is megmozgat, amiket nagyon ritkán használunk.
Mozdulataink kifinomultabbá válnak, testünk kecsesebb, nőiesebb, szexisebb, határozottabb, de egyben "törékenyebb" lesz. Aki a tornát nem kedveli, annak (is) kitűnő mozgási lehetőség! A hastánc az utóbbi évtizedekben az amerikai és az európai kontinenst is meghódította: egyrészt nők egyre nagyobb tömege műveli, és élesztgeti eme tánc által teste és lelke szunnyadó erőforrásait, másrészt férfiak is kitörő örömmel fogadják a nőiesség, női szépség ilyen módon való megnyilvánulását. Nyugaton már-már tömegsportnak számít, úgymint az aerobic vagy a futás, de ezt kortól és kilóktól függetlenül bárki űzheti. A tanfolyamokról színpadi táncosok is kikerülnek, illetve "pusztán" a mozgás, a szép mozdulatok öröméért is látogatják az órákat.
Az orientális tánc egy improvizatív, lírai, szabad tánc, mely erősen különbözik mindazon népi táncformáktól, amelyek ugyanazon régióban fejlődtek ki, mint ez a tánc. Az orientális tánc, korszakoktól és kultúráktól függetlenül, mindig is egy sajátos táncstílust képviselt. Az orientális tánc az európai lépéseken alapuló táncokkal ellentétben a belső izmok mozgatásából áll. A hangsúly a csípőtájékon van, azonban az érzelmeket, a tánc lelkét a finom kézmozdulatok mesélik el. Jellegét egyrészt az egymásba átfolyó, lágy, hullámzó, érzéki csípőmozdulatok adják, amelyek kígyózó, hipnotikus hatásúak, másrészt az energikus, hirtelen és pontos csípőlökések és rázások, rezegtetések. A tánc így egyszerre légies, misztikus, kecsesen áramló; és határozott, földi, szenvedélyes.
Minden, ami a nőiességgel összefügg, kifejezhető vele, így érzelmi skálája is végtelen. Alapvetően a szépségről szól, de nemcsak annak tárgyi értelmében, hanem sokkal inkább egy elvontabb, magasabbrendű szépségről, egységről, harmóniáról, pozitív energiákról, egy bennünk élő ideáról van szó.
Mivel a belső izmok mozgatásából áll, közel áll más keleti mozgáskultúrákhoz, a testi-lelki kiegyensúlyozottságot, harmóniát, önuralmat segít elérni. Állandó kondícióban tart erőteljes leterhelések nélkül, hajlékonnyá teszi a gerincünket, ami a jóga szerint a fiatalság titka. A mozdulatok a köldök tájékáról, tehát energiaközpontunkból indulnak ki, ezért a tánc is gyakran energiák ki- és beáramoltatásából áll. Segít megnyitni az alsó csakrákat és energiáinkat kiegyensúlyozni.
A század elején Amerikában számos cikk jelent meg a hastánc pozitív hatásairól. Az orientális tánc természetességét hirdették a balett természetellenes, csontokat és izmokat deformáló mozdulataival szemben; az egészségre tett jótékony hatását, hogy kortól és alaktól függetlenül bárki élvezheti a kreatív kifejezőképességet, az eredendő, ősi nőiességet és érzékenységet, és leginkább az orientális tánc szabadságát.
Fátyol és az ujjcintányér
Az orientális táncosnő egyik legszebb lehetősége, hogy a karjával, kezével, ujjaival dolgozik. Ha eszközöket használunk, részben lemondunk a karunk, kezünk nyújtotta látványról, de ha jól használjuk ezeket az eszközöket, így is lenyűgözhetjük közönségünket. A hastáncban használatos eszközök változatosak: fátyol, kendők, ujjcintányér, csörgődob, bot, kard, gyertya, kígyó.
Fátyol
A fátyoltáncról gyakran a "hétfátyoltánc" jut az ember eszébe, a "hétfátyoltánc" azonban Oscar Wilde fantáziájának szüleménye. Wilde 1896-ban írt, Salomé című darabjából Richard Strauss írt operát, a nagyközönség ezen keresztül ismerte meg a "hétfátyoltánc" hagyományos menetét: a táncosnő előadása végére mind a hét, testét elfedő fátylat leveti (jelképezve, hogy a szerelmét kereső Saloménak az alvilág minden kapujánál ott kell hagynia valamit magából, hogy végül csupaszon, csak tiszta szerelmét tartva meg, lépjen be az alvilágba).
A fátyol hagyományosan nem része a hastáncnak, illetve az orientális népi táncoknak. A fátyol használatát amerikai táncosnők vették át az orosz balett gyakorlatából, és innen származott vissza Egyiptomba. A hastáncban használatos fátyolnak tehát semmi köze az iszlám nők elfátyolozásához. Az iszlám közönségnek azonban az amerikai-típusú fátyoltánc túlságosan merész. Az egyiptomi táncosnő csupán kezében tartva a fátylat besuhan vele a színpadra, és elejti. Az amerikai és európai táncosnő bátrabban kihasználja a fátyol adta lehetőségeket, és változatos kifejezőerővel telíti.
A fátylas tánchoz szükségünk van egy körülbelül 2,3-3 méter hosszú, legalább 90 cm széles anyagra. A fátyol anyaga ízlésünktől és az elérni kívánt hatástól függően lehet például könnyű hernyóselyem muszlin vagy organza, valamilyen műszálas muszlin, de lehet nehezebb műszálas organza, vagy akár valamilyen pamut anyag is.
Ujjcintányér
Az ujjcintányér vagy ujjcsengő (arab nyelven "sagat" vagy "sunouj", törökül "zills", perzsa nyelven "zang", görögül "kymbala"), amelyet a török név után gyakran "zil"-nek neveznek, hagyományos eszköz az orientális táncokban. Már 500-ban biztosan használták, ugyanis 500-ból származó ábrázolásokat találtak, ahol a táncos a hüvelykujján és a középső ujján rögzített kicsi cintányérokat használ. Cintányérra emlékeztető hangszereket pedig már régebbi, i.e. 1000-ből származó babilóniai és asszír domborművek is ábrázolnak.
Az ujjcintányéros előadás jó minőségű eszközt és rendkívül pontos végrehajtást igényel. Vannak hagyományos ritmusok, amelyek a legegyszerűbb tá-ti-ti-től kezdve bonyolult kompozíciókig különböző ritmusokhoz igazodnak.
Ujjcintányérból réz alapanyagút érdemes választani. Kapható egylukú és kétlukú változatban, általában a kétlukút szokták ajánlani. Mindkét kezünkön a hüvelyk- és középső ujjon rögzítjük stabilan gumiszalaggal. A hangszert többféleképpen megszólaltathatjuk. Alapvető, hogy összeütés után gyorsan válasszuk szét a cintányérokat, hogy a rezgése érvényesülhessen. Másik mód, amikor ujjainkkal lefogva, tompán szólaltatjuk meg. A perzsa táncban az egyik cintányért a hüvelyk- és mutatóujja közötti ívben tartja a táncos, és csak peremével érinti a középső ujjon tartott cintányért.
(Forrás:
hotdog.hu - Hastáncos Magazin)
Megosztás
Link:
|
Naptár
Az alkalmazás használatához Flash playerre van szükség.
Óra
Az alkalmazás használatához Flash playerre van szükség. |
Hozzászólások (0)
Bejelentkezéshez kattints ide, ha még nem regisztráltál, regisztrálj!